Méra területén az ősidők óta laknak emberek, amelyet bizonyít a (Felső-) Méra határában lévő őskori földvár maradványa, valamint a Bélus-patak mellett elhelyezkedő késő őskori földvár maradványa, valamint a Bélus-patak mellett elhelyezkedő késő bronzkori lelőhelyek.
A kereskedelmi útvonal közelsége, valamint a térséghez mérten mezőgazdasági művelésre jól használható területek megléte miatt a XII. századra egymás mellett “Al-Mera” és “Felw-Mera” néven két település alakult ki, ezek közül a tatárjárás idején (1241-42) a Tekus ispán birtokát képező “Al-Mera” elpusztult.
Első ismert okleveles említése 1256-ből IV.Béla király (1235-1270) uralkodásának idejéből való “Mera” néven.
Az elpusztult alsómérai részt Tekus ispán az ország-újjászervezés időszakában feléleszti, amelyet V. István (1270-1272) 1271-ben a korona birtokába helyez. A területet IV. László (1272-1290) 1273-ban visszaadja a Tekus család részére “Wlmera” néven. A XIV. század elején 1302-ben Bogáti István a püspöktől engedélyt kapott arra, hogy Alsó-Mérán kápolnát építsen. A kápolna felszentelésétől kezdve a településrészek gazdasági életén túl a társadalmi életük is kettéválik. A XV. századig a települések lakossága növekszik, ami az 1427-es összeírás alapján 39 adózó jobbágyportából áll (18 Felső-Mérán és 21 Alsó-Mérán).
A XVI. századra Felső-Méra térségben betöltött gazdasági szerepének megerősödését mutatja, hogy 1530-ban itt tartják a vármegye nemesi közgyűlést, valamint, hogy 1565-ben két malmot építenek a Hernádon.
A XVII. században folyamatossá váló török zaklatások 1639-ben elnéptelenítik, majd elpusztítják Alsó-Mérát; a felső-mérai lakosságot a Hernádon túlra kergetik. 1673-ban a meghódolt Felső-Mérát is felégetik a törökök. A településen birtokkal rendelkező Puki András fiai, István és Márton részt vettek az 1678-ban kezdődő Thököly-féle szabadságharcban. Puki István a harcok folyamán életét vesztette, Puki Márton pedig a szabadságharc bukása után Apaffy erdélyi fejedelem udvarába menekült.
A XVIII. századra Alsó-Mérán két jobbágytelek volt, Felső-Méra pedig teljesen elnéptelenedett a folyamatos felkelések, háborúzások következtében. Az 1720-1750 közötti időszakban elkezdődő betelepítések által a településekre a Szepességből magyar és tót betelepülők érkeztek. A falvak 1750 után dinamikusan fejlődésnek indultak, ennek következtében 1828-ra a lakosság száma Felő-Mérán 1065 főre, Alsó-Mérán pedig 500 főre növekedett.
1791-ben baráti meghívásra Mérára érkezett Dayka Gábor költő, aki itt írta legszebb verseit. A település a költő kedvelt helye volt.
A XIX. században a fejlődésnek gátat szabott a nagybirtok, a település lakosságát megtizedelte a kolerajárvány, valamint a szőlőterületeket megtépázta a filoxéravész.
A II. világháború utáni időszakban 1950-ben Alsó-Méra és Felső-Méra egyesül Méra néven. A szocializmus éveiben létrejön tanácsa és a valamikori különálló települések termelőszövetkezetei 1966-ban “Új Élet” néven egyesülnek.
A fokozatosan fejlődő településről a fiatalok egyre nagyobb hányada járt el az 1960-as évektől kezdve Miskolc és más megyei városok iparába dolgozni, a helyi mezőgazdaságban inkább csak az idősebbek maradtak.
A demokratikus rendszerváltás (1989-90) következtében önkormányzat alakul.